Kövesdi Mónika, művészettörténész írása a kiállításról:

 

 

100.

 

(Görözdi Rita és Lilla kiállítása a zsinagógában, 2018.10.19.)

 

A kiállítás címéből joggal következtethetünk arra, hogy itt matematikáról esik szó. És valóban mennyiségtani kísérlet eredményével szembesülhetünk: a térben darabra pontosan 100 objektum, a lehető legegyszerűbb geometriájú elem függeszkedik, míg a falakon darabra pontosan 100 kép kapott helyet. A 100 fontos szám: a „százszor megmondtam” kifejezés, vagy a „százszorszép” mesebeli elnevezés, a 100-nak a tízes számrendszerben betöltött, központi szerepe (erről árulkodik a „százalék” fogalma) mindent elárul, de a szó irodalmi vonatkozásában gondolhatunk a híres regény címére is, a Száz év magányra (ott szintén egy mágikus-mesebeli világ üzen).

 

A mennyiségtan után következik a geometria és a fizika. Hiszen itt ingák függeszkednek, mozgásba hozható, mozduló súlyok, egy-egy vízszintesen elhelyezett téglatest, a függőleges száron. Mozgásuk, esetleges kimozdulásuk pontos ritmust ad, akár az órainga, - Úristen, már az idő fizikai fogalmánál tartunk, az időnél, aminek szabályos beosztását szemlélteti, a végtelenség egy kicsi részletét mutatja az inga mozgása. - Százan vannak, mozoghatnak százféleképpen, zavar támad, értelmezési nehézség lép fel, hol vagyunk hát, egy óraműben, a világegyetem halmazaiban, vagy a pszichológus díványán, arcunk felett az ingával, amely elaltat, és előhozza emlékeink mélységes mély kútjából a legfájóbbat?

 

Valami ilyesmi történik itt is. Egy emlék emléke, egy fontos, meghatározó emlék, a kedves személy életéért való rítus, szertartás, még a gyermekkor ködéből. A hinta mozgása ráolvasás, varázslás, mágia, úgy is mondhatnánk, ima, könyörgés. 100 hintalendülés fogadalma. „Írd le százszor” - lendülj százszor. A Rózsafüzér-imasor monotóniája, igaz, az csak egyvégtében 50 hintalendülés.

 

Görözdi Lilla régi vágya volt a nagy installáció. Egyébként is tervez, épít installációkat, zárt és szabad terekbe rendez be olyan tárgyegyütteseket, amelyek elvont gondolatokat próbálnak szemléletessé tenni – neki éppen kapóra jött ez az itt rendelkezésre álló hatalmas tér. - Mire használja a művészet eszközeit az, aki nem rajzol, nem fest Madonnákat, nem készít arcképeket, nem ír önéletrajzot? Hiszen ezt várnánk el a művésztől, nem? Vagy tudunk mi is a művésszel együtt lépni (ő elöl, mi a háta mögött botladozva)? Ráhagyva, hogy milyen különös, „művészietlen”, szegényesnek tűnő, vagy eretnek eszközzel mondja el azt, amit szavakkal nem lehet, képben képtelenség? Lengjenek csak a hinták! Mozduljanak, rendben vagy rendetlenül, emlékeztessenek az inga varázsára, az emlék előhívására, erősödjék fel a mozgás, kint és bent, legbelül: engedjük érvényesülni a velünk élő emléket hatványozottan, tízszer tízszer.

 

-

 

Tizszer tíz kép a falakon, számtalan variációja ugyanannak az alapgondolatnak. Itt azonban nem a mennyiségtan, hanem a nyelvészet világába csöppenünk. Nyelvészeti kísérlet, fordítási gyakorlat zajlik ugyanis a falakon. A kiindulópont a Braille-írás, ez a vakok számára kifejlesztett, sajátos, kidomborodó pontok rendszeréből összerakott ábécé. Ennek 6pontos, különbözően kidomborodó mintázatát használja fel Görözdi Rita, de ahelyett, hogy domborművé formálná, szobrászi felületként kezelné, színeket rendel a pontokhoz. A pontok aztán elrugaszkodnak a felülettől, a konkrét nyelvezettől, és megtartva lehatárolt, tökéletes formáikat, játékba kezdenek a felületen.

 

Mi is történik itt? Két nyelv jelenik meg egyszerre, magyarán: a művész fordít. Az üres körökhöz színes karikák tartoznak, a vakok világához a látók világát rendeli, a vakok nyelvét a látók nyelvére fordítja. Itt érdemes megállni egy kicsit és engedni, hogy eszünkbe jusson a szállóige: a művészet feladata az, hogy láthatóvá tegye a láthatatlant. Csakhogy a színek pontnyelve is új! Görözdi Rita nemcsak fordít, hanem egy új ábécét is alkot, a színek ábécéjét, amelyben a mintázat és a színek együtt alkotnak betűket, ezekből születik meg az üzenet, az állítólagos textus, a narratíva. A színek szerepe a művészetben nyilvánvaló. Csakhogy itt egészen egyértelmű, hogy a színek geometriai idomú, bináris elrendezésű kódokká, jelekké váltak. Karikáikat nemcsak nézni, de tapintani is szeretnénk, meggyőződésem, hogy csukott szemmel, vagy vakon érintéssel is érezni lehetne a színek közti különbséget.

 

Mennyire szeretnénk ugye ezt a nyelvet olvasni? Mennyire jó lenne, ha a vak pontok és színes pontok mezőinek magyar (vagy francia, vagy szuahéli) nyelvre fordított változata is létezne! Ez esetben is a művész nyomában járunk botladozva, és egyelőre csak arra van lehetőségünk, hogy csodáljuk ezt a nyelvet, redukált formavilágát, tiszta színeit, játékosságát, és elfogadjuk nyelv-mivoltát. Mi csak reménybeli olvasói vagyunk a nyelvnek, a formák, színek, ritmusok gyönyörű nyelvének, a színek súlyának, értékének, intenzitásának, melegségének vagy hidegségének, az író, Rita azonban gondoskodik számunkra is segédletről, hiszen készül már a könyve, amelyben valóban hangzó, valódi nyelvre fordított változatban is megjelennek majd ezek az üzenetek.

 

Két fiatal művész, két kísérletező alkotó, ketten, akik a művészet új nyelvét keresik - vagy találják fel -, ráadásul összetartoznak, hiszen ikertestvérek. Kiállításuk bevezetés lehet a mennyiségtanba és a nyelvészetbe: egy új, mágikus számtanba, és egy teljesen új nyelvbe, a színek beszédébe. Botladozva, de próbáljuk meg követni őket ebbe az új világba – izgalmas, bátor kalandjukba, amely mindannyiunk számára megújulást fog jelenteni.

 

​